Életünket és vérünket!

A SÁGHVÁRI KASTÉLY. Az országúton négyes fogatú, ócska hintó döcög,
nagyokat zökkenve a hepehupás, vízmosta talajon. A kifáradt lovak alig
bírják vonszolni az óriási rugókon himbálódzó roppant alkotmányt, amit
történetünk idejében, Mária Terézia királynő uralkodása alatt, úri
utazóhintónak neveztek. A bakon a vedlett uniformisba bujtatott,
bajusztalan kocsis szakadtig püföli a sovány gebéket, mellette pedig egy
hórihorgas, vén inas szunyókál. Benn a hintóban a színehagyott
párnákon egy negyvenöt-ötven évesnek látszó, igen előkelő külsejű
úriember ül. Arca tősgyökeres magyar kifejezésű ugyan, de idegen szabású
acélszürke kabátja, hófehérre porozott hajzata és leborotvált bajusza
azonnal elárulják a bécsi udvari légkörben élő magyar főurat. Vonásait
szépnek, nemesnek lehetne mondani, ha szemeinek nem volna oly bántó,
sötét kifejezése, ridegen felvetett keskeny ajkai pedig szilárd
eltökéltségre, de egyúttal határtalan, mindent feláldozó önzésre is
mutatnak. Mellette a szögletbe húzódva vézna, csenevésztermetű fia
támaszkodott a párnákhoz. Szemeit lehunyva, aludni látszott, de azért
átlátszó, sovány kezei erőteljes szorítással tartották fájós térdei közé